Egy régi VHS, ami nem akar eltűnni: Az elhagyott bolygó

Mostanában újra szembejött velem a Screamers. Pont harminc éves lett. Gyerekkoromban a videótékából kölcsönöztem ki VHS-en, aztán lemásoltattam magamnak. Onnantól kezdve rengetegszer megnéztem. Nem csak évente egyszer hanem kb. hetente és sokszor csak elővettem, beletekertem, megállítottam, visszaléptem. Az érdekesebb részeknél konkrétan kockánként léptettem tovább. Akkor még nem tudtam konkrétan megfogalmazni miért csinálom, csak azt éreztem, hogy ebben több van, mint amit elsőre mutat.

A könyvet sosem olvastam, de tudtam, hogy nem egy friss történet. Philip K. Dick novellája az alapja, és ez már akkor is adott neki valami súlyt. Nem egy tipikus lövöldözős sci-fi, hanem olyan, amin gondolkodni lehet. Most, harminc év után meg főleg.

Most újranézve már látom a hibáit. Néhol lassú, néhol esetlen, néhol kicsit olcsó hatású ami szerintem VHS-en az alacsony "felbontás" miatt fel sem tűnt, de a hangulata, a zenéje, az egész világa még mindig működik. Van benne egy hideg, fémes melankólia, amit kevés film tudott ilyen jól elkapni.

Egy történet, ami elsőre egyszerűnek tűnik (Spoilerek lesznek)

A sztori alapból nem bonyolult. Egy távoli bolygón két oldal háborúzik egymással. A katonák kitalálnak egy fegyvert: önállóan mozgó, föld alatt közlekedő gyilkológépeket, a screamereket. Ezek eredetileg az ellenség ellen készülnek, de továbbfejlesztik magukat és idővel már mindent megölnek, ami él.

Hendrickson parancsnok egy elszigetelt bázist vezet. Amikor felmerül a béketárgyalás lehetősége, egy újonccal elindul, hogy kapcsolatba lépjen a másik oldallal. És itt jön az igazi gond: kiderül, hogy a screamerek nem maradtak meg a „fűrészpengés föld alatti szörny” szinten. Emberi alakot is tudnak ölteni. Onnantól már nem az a kérdés, hogy mikor támadnak, hanem az, hogy kiben lehet egyáltalán megbízni. Gyerekként nekem ez egy sima, feszült sci-fi horror volt. Felnőttként sokkal inkább egy paranoiafilm.

A screamerek nem egyformák, és ez a lényeg

Amit akkor nem raktam össze, most már elég tisztán látni: a film nem egyféle robotról és egyféle célról szól, hanem egy egész fejlődési láncról.

Elindulunk a klasszikus screamerekkel: tiszta gépek, pengék, hang alapján támadnak. Ezek még „szörnyek”. Aztán jön Becker a sérült katona. Embernek néz ki, beszél, gondolkodik, manipulál, de amikor meghal, látszik, hogy belül még mindig fém és mechanika van. Ő már nem szörny, hanem álcázott fegyver. Utána David, a gyerek. Ő még mindig géptestű, de pszichológiailag sokkal veszélyesebb. Egy gyerek automatikusan bizalmat kelt. A screamerek itt már nem erőből vadásznak, hanem emberi ösztönöket használnak ki.

És végül ott van Jessica. Ő a nagy váltás. Nála nincs fém, nincs alkatrész. Hús-vér test, érzelmek, emberi reakciók. Nem egyszerűen robot, hanem mesterségesen létrehozott ember. Itt szűnik meg az a biztos pont, hogy „majd meglátjuk, ha lelőjük”.

Ez az egész nem egy robotinvázió története, hanem egy evolúcióé.

A gépek felismerik egymást?

Amikor Hendrickson megérkezik a szövetséghez, hárman vannak ott: Becker, Jessica és egy valódi ember. És az egész jelenetnek van egy furcsa, feszültséggel teli hangulata. Mindenki normálisnak tűnik, de valahogy senki sem az.

Logikusan azt gondolnánk, hogy a screamerek felismerik egymást. De a film nem ezt sugallja. Inkább azt, hogy még ők sem lehetnek biztosak a másikban. Nincs központi hálózat, nincs „robot-összekacsintás”. Mindenki játszik, mindenki figyel, mindenki tesztel. Ez már nem csak az emberek paranoiája. Ez egy olyan világ, ahol még a screamerek sem tudják biztosan, kivel állnak szemben.

Jessica nem gonosz, inkább tragikus

Nekem Jessica mindig kilógott a sorból. Nem viselkedik úgy, mint egy fegyver. Nem irányít, nem manipulál, inkább sodródik. És a végén, amikor felmerül, hogy a Földre menjen, egyszerűen nem akarja, mert fél hogy mit tenne ott.

Szerintem ő tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy mi ő. És azt is, hogy ott nincs helye. Ez nem egy „gonosz robot” döntése, hanem egy olyan lényé, aki érti, hogy nem tartozik sehová.

A plüssmaci

A film végig tartogat meglepetéseket. David --> Becker --> Jessica --> a plüssmaci.

Amikor Hendrickson elindul haza a mentőhajóval, ott van vele David macija. És az a maci megmozdul.

Gyerekként ez számomra egy durva befejezés volt. Annyi megpróbáltatás után nem békére lelt szerencsétlen Hendrickson, hanem ő viszi el a földre a screamert. Szerintem egy ilyen maci önmagában már nem tudná elárasztani a Földet. Nem tud gyárat építeni, nem tud szaporodni, de akkor is egy borzongató befejezés.

A szereplők

A szereplőket nagyon kedveltem. Mindenki kedvenc robotzsaruja, Peter Weller alakította Hendricksont. Beckert Roy Dupuis akit az eredeti Nikita sorozatból ismerhettünk. Jessicát pedig Jennifer Rubin alakította aki a szintén 1995-ös Tiltott szépség című csak VHS-re (STV) készült filmben villantott ciciket. 

A második rész, amit nagyon vártam

Nagyon vártam a folytatást. Ott volt benne Lance Hendrikson, ami nekem mindig komoly név volt. De őszintén: addigra már ő is lejtmenetben volt, és a film sem lett jó. Egy átlagos sci-fi horror lett belőle. Több lövöldözés, kevesebb gondolat, kevesebb paranoia.

Hiányzott belőle az a bizonytalanság, ami az első részt különlegessé tette. Ott már nem az volt a kérdés, hogy „ki ember”, hanem csak az, hogy „mi támad ránk”. Sajnos nem vitték tovább az első részt. Elintézték annyival, hogy Hendrickson hajója elégett a föld atmoszférájában. Valószínűleg észrevette a macit és az vagy rátámadott, vagy egyszerűen ezt a teljes megsemmisülést érezte egyetlen kiútnak...

Kellemes emlék

A Screamers nem tökéletes film. Soha nem is volt az. De bennem megmaradt. Gyerekként izgalmas volt, felnőttként meg egy olyan történet, ami arról szól, hogy mennyire törékeny az a határ, amit embernek hívunk.